A 19-dik század végén élt egy fantáziadús fiatalember - Pierre de Coubertin báró -, aki előkészítette a talajt, hogy megvalósítsa az olimpiai játékok újjáélesztésének kalandos eszméjét. Ennek az embernek köszönhetjük, hogy 117 évvel korábban életre hívott és megteremtette egy olyan versengésnek az alapjait, amelyért ma oly odaadóan rajong az emberiség.

Azóta az olimpiai játékok a világ legtekintélyesebb  sporteseményévé vált. Az elmúlt évtizedekben a sportifjúság e találkozójából olyan megmozdulás lett, amely négyévenként lázba hozza a világot, az érdeklődés középpontjába helyez egy várost. Idén London került az figyelem centrumába. London jól vizsgázott.

Parádés két hetet rittyentett nekünk a világ egyik legkreatívabb fővárosa. Volt itt minden: küzdelem, öröm, dráma. Tizenhat napon keresztül hevesen vert a szívünk, kapkodtuk a levegőt, nyaltuk a szánk szélét, mert láthattunk sportikonokat portyázni félúton a pokol kapuja és a mennyország között. Voltak olyanok, akik elbírták a terhet, míg mások összeroppantak a versengés hatalmas súlya alatt. Egy posztmodern kor, modern városának, modern atlétái küzdöttek egymással. Az olimpikon pedig ikonként él majd tudatunkban tovább.

Ej, hol van ez már a klasszikus Coubertin-i eszmétől, mely szerint az olimpia legfőbb üzenete nem a győzelem, hanem a részvétel!?

Az olimpia egy többdimenziós, összetett projekt, hiszen a rendezéssel együtt járó gazdasági beruházás számos politikai, kulturális, ökológiai, társadalmi kérdést vet fel. Természetesen sok-sok oka van annak, hogy egy város miért kandidál a Játékok megrendezésére.

Míg Szöul (1988) esetében a kialakuló új politikai kapcsolatok segítették az ország kereskedelmi mérlegét, infrastrukturális fejlesztéseket helyezett jó értelemben kényszerpályára, mint Barcelona (1992) esetében, vagy Athénben (2004). Illetve az ország nagyközönség felé történő bemutatása fellendíthette a turizmust, lásd Sydney (2004), illetve a politikai berendezkedés „demokratikus” arcélének bemutatásával elérhetővé vált egy barátságosabb ország-márkakép, ahogy ezt a Peking (2008) esetében tapasztalhattuk.

Mégis, a az olimpiával együtt járó csinnadratta mellett emlékezzünk meg arról az emberről, aki mert nagyot álmodni. Aki a 19. század utolsó évtizedében, a kor sporttal szembeni  „arisztokratikus ellenszelében” összegründolta azt az esemény, melyért most odaadóan rajong az egész világ, s oly eufórikus hangulat veszi körül.

Coubertin korának olyan embere volt, aki egy meg nem értett eszmét dédelgetett. A világra szóló léptékekben gondolkodó egyéniségek elképzelései már csak ilyenek. Először kinevetik, aztán harcolnak ellene, végül elfogadják azt. A formabontó újítás első felvonására míg 1892 november 25-én került sor, ahol egy párizsi ünnepi beszéd alkalmával először vetette fel az olimpiai játékok gondolatát: „Elhatároztam, hogy előadásomat az olimpiai játékok felújításának szenzációs bejelentésével zárom. Természetesen mindenre számítottam, csak arra nem, ami bekövetkezett. Az emberek sok sikert kívántak, de senki nem értett meg.” Ez azonban nem tántorította el a francia sportdiplomatát az ókori olimpiai játékok modern köntösben való újjáélesztésének rögeszméjétől.

Végül, ha rögös utat bejárva is, sikerre vitte célját. Mert mi is egy cél? „Nem más, mint egy álom határidővel” (Napoleon Hill)

by Bery :)